23. März 2024
Die Árpád-Linie war die einzige Verteidigungsanlage in Europa während des II. Weltkrieges, die die Angreifer nicht durch Kampf erobern konnten. Die Rote Armee hat dreimal versucht, diese Verteidigungslinie durchzubrechen, aber konnte sie diese nur umgehen. als Rumäniens auf die Seite der Sowjetunion wechselte.
Im Zweiten Weltkrieg wurde drei Verteidigungslinien gegen den zu erwartenden sowjetischen Angriff an der Tausendjährigen Grenze gebaut: die Hunyadi-Stellung, die aus einer Kette lokaler Stützpunkte im Vorgebirge der Karpaten aufgebaut war, die nach dem Heiligen László/Ladislaus benannten Stellungen, die in der Realität nie verwirklicht wurden, und
die von den östlichen Beskiden bis zu dem Hochgebirge bei Bereck (deutsch Bretz) verlaufende Árpád-Linie.
Zwischen den beiden Endpunkten der Árpád-Linie war die Luftlinienentfernung mehr als 600 Kilometer. Die Árpád-Linie bestand aus die Geländeverhältnisse ausnutzenden, mit Stahlbeton erbauten Gefechtsschießständen, sowie aus diese unterstützenden Verteidigungsobjekten und Beobachtungsständen.
Die Ausarbeitung des Planes von dieser Verteidigungslinie begann das Kommando für Befestigungsanlagen bereits im Herbst 1940, nachdem Ungarn seine historischen Gebiete in den Nordost-Karpaten nach den Wiener Schiedssprüchen zurückbekommen hat. Der Ausbau bedeutete keine geringe Anstrengung. Selbstverständlich – die finanziellen Möglichkeiten waren auch nicht gegeben – konnte keine Rede von einer Errichtung der Maginot-Linie ähnlenden Anlagen sein.
Es stand noch dazu die Frage im Raum, ob es sich lohnte, sich mit dem Ausbau so einer Verteidigungslinie zu beschäftigen, schließlich bewiesen die Deutschen bereits zu Beginn des Krieges, dass solche vermeintlich undurchdringlichen Verteidigungsanlagen bei einer Inspizierung zwar sehr schön erscheinen, aber in der Wirklichkeit nicht viel wert sind. Ein schlagendes Beispiel dafür war die von den Franzosen anhand den Erfahrungen des I. Weltkrieges vortrefflich ausgebaute Maginot-Linie, die die Wehrmacht nicht nur trickreich umging, sondern auch an drei Stellen durchbrach. Ähnliche sowjetische Verteidigungsanlagen konnten dem Blitzkrieg 1941 auch nicht widerstehen, die Rote Armee war nicht in der Lage, mit diesen die damals noch siegreichen Deutschen aufzuhalten.
Der Ausbau erfolgte praktisch bis zur letzten Minute, bis ins Jahr 1944. Und wie bewährte sie sich? Hervorragend.
Die dröhnende sowjetische Walze, die 4. Ukrainische Front, versuchte dreimal ab August 1944 die Befestigungssperren zu durchbrechen, jedes Mal vergeblich. Die eine unglaubliche Überlegenheit an Material und Menschen besitzenden, angreifenden Kräfte wurden mit den ungarischen und Sekler-Truppen, die die tausendjährigen, ungarischen Grenzen schützten, nicht fertig.
Dann am 23. August 1944 – wie man das aus dem I. Weltkrieg gut kannte – wechselte Rumänien den Verbündeten, so bekam die 3. und 4. Ukrainische Front freie Bahn und konnte die Karpaten von Süden her umgehen. Diese umklammernde Operation führte dazu, dass man die in der Verteidigungslinie unerschütterlich ausharrenden Truppen aus ihren Stellungen zurückziehen musste, damit die Rote Armee sie nicht umzingelte.
Die ungarische Regierung sah den Zeitpunkt noch nicht gekommen, den Austritt aus dem Krieg zu wagen, weshalb die 1. Ungarische Armee – zusammen mit den Deutschen – eine Gegenoffensive startete. Dem Standhalten der 2. Ungarischen Armee war es zu verdanken, dass die vereinigten sowjetischen und rumänischen Truppen fast einen Monat lang nicht in der Lage waren, in den Siebenbürgen-Becken einzudringen, sodass sie ihren Plan, die in Transkarpatien kämpfende 1. Ungarische Armee und die deutschen Truppen dort einzukesseln, nicht ausführen konnten.
Alles andere – wie man das so sagt – ist Geschichte. Die Russen konnte man nicht mehr aufhalten. Am 21. September musste man die Stadt Arad aufgeben und die Sowjets erreichten am 23. September die in Trianon festgelegten ungarischen Grenzen.
In den schulischen Geschichtsbüchern wurde lange Zeit so angegeben – ich selbst habe das auch so gelernt – dass die angreifende Rote Armee bei Battonya die ungarische Grenze überschritt. Nach der Legende behauptete die sozialistische Geschichtsschreibung das deswegen, weil der mit großer Macht ausgestattete Außenminister des kommunistischen Regimes, Friedrich Puja, in dieser Gemeinde geboren wurde. In Wahrheit trat die sowjetische Armee auf einer Linie Lökösháza-Battonya-Nagylak an mehreren Punkten auf das Gebiet des heutigen Ungarns hinüber.
Von der Árpád-Linie ist nur noch so viel zu sagen, dass die Sowjets sowohl während als auch nach dem Krieg mehrere Studien über diese ungarische Verteidigungslinie angefertigt hatten, schließlich war sie die einzige Verteidigungsanlage in Europa während des II. Weltkrieges, die die Angreifer nicht durch Kampf erobern konnten.
Deutsche Übersetzung von Dr. Gábor Bayor
MAGYARUL:
AZ ÁRPÁD-VONAL
Valaha, réges-régen, még a II. világháborúban volt egy erődítményekből álló védvonal, melyet a később legyőzhetetlennel minősített szovjet haderő sem tudott áttörni. Árpád-vonalnak hívták. Az Árpád-vonal volt az egyetlen olyan védelmi rendszer Európában a második világháború alatt, amelyet a támadók harcban nem tudtak meghódítani. A Vörös Hadsereg háromszor is megpróbálta áttörni ezt a védelmi vonalat, de csak megkerülni tudta, amikor Románia átállt a Szovjetunió oldalára.
A Magyar Királyi Honvédség három védelmi vonalat jelölt ki a várható orosz támadással szemben, a Kárpátok előhegyeiben húzódó Hunyadi-állást, a valójában soha ki nem épült Szent László-állást és a Keleti-Beszkidektől a Berecki-havasokig húzódó, Árpád-vonalat.
Az Árpád-vonal két végpontja között légvonalban több, mint a 600 kilométer a távolság. Nem volt kis vállalkozás a kiépítése. Még az is kérdéses volt, hogy érdemes-e egyáltalán ilyen védvonalak kiépítésével foglalkozni, hiszen a németek már a háború elején bebizonyították, az áttörhetetlennek hitt erődrendszerek nagyon jól festenek egy szemlén, de nem sokat érnek a valóságban. Ékes példa volt erre a franciák remekül, az I. világháborús tapasztalatok alapján kiépített Maginot-vonala, amelyet a Wehrmacht nem csupán trükkösen megkerült, de három helyen át is tört. A hasonló szovjet védvonalak sem tudtak ellenállni a Blitzkriegnek (villámháború), Vörös Hadsereg nem tudta velük feltartóztatni az akkor még nyerésben lévő németeket.
A magyar védvonal terveinek kidolgozásához már 1940 őszén hozzákezdett az Erődítési parancsnokság. Természetesen szó nem volt – de anyagi lehetőség sem – a Maginot-vonalhoz hasonló erődítményrendszer kiépítéséről. Az Árpád-vonal a terepviszonyok adta lehetőségeket kihasználó, vasbetonból épített tüzelőállásokból és az azokat támogató védelmi létesítményekből, figyelőállások álló rendszer volt. Kiépítése szinte az utolsó pillanatig, egészen 1944-ig tartott.
És hogy vizsgázott?
Kiválóan. A dübörgő szovjet gőzhenger, a 4. ukrán front 1944 augusztusától három ízben próbált áttörni az erődzáron, mindannyiszor sikertelenül. A hihetetlen ember és anyagi fölényben lévő támadó erők nem boldogultak az ezeréves magyar határokat védő magyar és székely határőr csapatokkal.
Aztán 1944. augusztus 23-án –már az első világháborúból jól ismert módon – Románia szövetségest váltott, így a 3. és 4. Ukrán front szabad utat kapott, délről megkerülhette a Kárpátokat. Ez az átkaroló hadművelet azzal jár, hogy a védelmi rendszernél rendületlenül kitartó csapatokat ki kellett vonni az állásaikból, nehogy körbe zárhassa őket a Vörös Hadsereg. A magyar kormány ekkor még nem látta elérkezettnek az időt a háborúból való kiugrásra, ezért – a németekkel közösen – ellentámadást indítottak. A 2. magyar hadsereg helytállásának köszönhetően az egyesült szovjet és román erők közel egy hónapig nem voltak képesek betörni az Erdélyi-medencébe, így nem sikerült kivitelezniük a tervüket, a Kárpátalján harcoló 1. magyar hadsereg és német csapatok bekerítését.
A többi meg – ahogy mondani szokták -, történelem. Az oroszokat már nem lehetett megállítani. Szeptember 21-én fel kellett adni Aradot és a szovjetek huszonharmadikára elérték Magyarország trianoni határait.
Az iskolai történelemkönyvekben sokáig úgy szerepelt – magam is így tanultam -, hogy a támadó Vörös Hadsereg Battonyánál lépte át a magyar határt. A legenda szerint azért állította ezt a szocialista történetírás, mert a kommunista rezsim nagyhatalmú külügyminisztere, Puja Frigyes e község szülötte volt. A valóság az, hogy a Lökösháza-Battonya-Nagylak vonalában több ponton is a mai Magyarország területére léptek.
Az Árpád-vonalról még csak annyit, hogy a szovjetek a háború alatt és után is több tanulmányt készítettek a magyar védelmi rendszerről, elvégre ez volt Európában, a II. világháború idején, az egyetlen védelmi vonal, melyet a támadók nem tudtak harcban elfoglalni.
Forrás: (Berta Csaba: Az Árpád-vonal)